Többször hallom azt, hogy nem a ruha teszi ember, de sokszor azt tapasztalom, hogy mégis nagyobb figyelmet szentelünk az öltözetünkre (még otthon is néhányan). Belsőnkre azonban viszont igen keveset, pedig a belső értékek a legfontosabbak. Egy velem történt esetet szeretnék megosztani veletek. Egyszer úgy adódott, hogy segítséget szerettem volna kérni, és megszólítottam egy kiöltözött úriembert. Ezt ő figyelmen kívül hagyta, és tovább ment. Ugyanakkor egy szakadt ruházatú ember simán oda jön, mintha régóta ismerne. 😊
Volt olyan eset is, amikor márkásabb ing-farmer- cipő kombinációban voltam, amikor egy javításra szoruló ruhadarabot akartam beadni egy varrónőnek itt helyben a belvárosban, ám ahogy ott várakoztam az üzlete előtt kihallatszott egy gúnyos női hang, hogy "én nem megyek ki egy koldushoz!" ....
Igazából a ruha egy maszk, mellyel azt mutatjuk embertársainknak, hogy mi milyen jók is vagyunk, de az igazi énünk azonnal a feltárul, mihelyt megszólalunk. Persze én is szeretek jól öltözködni, de csak akkor, ha olyan helyre megyek, mint nagyobb találkozók, koncertek, bulik, kiállítások vagy például estek. Boltba vagy teszem fel elmegyek 5 utcával odébb, akkor nem öltözök fel annyira. Úgy gondolom, jól van egy mackó meg egy póló erre az esetekre, hiszen azalatt a ruha alatt is én vagyok. Ide tartozik, ami ihlette azt, hogy leírjam ezt a szösszenetet. Alapból sokrétű vagyok, nem felvágni akarok, hanem arra rávilágítani, hogy az ember saját magát korlátozza be, sokféle sémák közé. Valamilyen szinten kell, viszont nem magas szinten. Most egy sémáról szeretném leírni a meglátásom, ami karantén alatt domborodott ki igazán bennem. Bizonyára többeknek feltűnt, hogy félmeztelen, plédben ülve vagy nem szokványos ruhákban festek. Felmerülhetett a kérdés, hogy mért nem adom meg a módját? Most szeretném ennek az okát megosztani veletek. Fontosnak érzem azt, hogy ne csak azt az oldalamat mutassam, ami látványnak szuper, és jól nézek ki. Hanem azt is, amikor nem feltétlen az elvárásoknak megfelelően nézek ki, hiszen az is én vagyok. Két dolog miatt szeretek minél kevesebb ruhában lenni. Egyik a szabadság érzet, amikor minden kis szellőt érzek a testemen, és ez összefüggésben van az energiák áramlásával és a kreativitással is. Egyfajta természetességet ad nekem, hisz meztelen jöttünk e világra, és meztelen is fogunk elmenni innen. Másik a könnyebbség és a praktikusság, mert bár most van, aki állandóan tud segíteni nekem, ugyanakkor szeretnék önállósodni minél jobban, amennyire csak lehet, és ebben is segít, ha minél kevesebb ruha vagy csak egy pléd van rajtam.
Sokat gondolkoztam, hogy ezt leírjam-e, mert „magánügy”, viszont ahhoz, hogy úgy ismerjetek meg, amilyen valójában vagyok, ahhoz ez is hozzá tartozik. Bár azt tudom, hogy valakinek ez túl megy egy határon, de nem baj. :)